Anikó, kedves, közvetlen, csupaszív tanító néni, akinek az az egyik szuperereje, hogy szárnyakat ad a kis tanítványainak. Számomra azért is sokat adott a beszélgetés, mert reményt kaptam, hogy vannak olyan gyerekek, akik tehetségükben vannak megszólítva és ők már ezt a szemlélet fogják továbbadni. Találkozásunk azért is szívmelengető volt, mert annakidején együtt ültünk az iskolapadban.

A középiskolában kezdtem kacérkodni a tanári hivatással, de a jelentkezés utolsó pillanatában elment a bátorságom és nem mentem el a felvételire. Az Iparművészeti Főiskola 0. évfolyamát kezdtem el, de ott mást kaptam, mint amire számítottam, ezért azt abbahagytam. A következő öt évben mindenhova jelentkeztem, ami érdekelt pl.: francia szakra, művészettörténet szakra, biológia szakra, de egyik út sem sikerült. Végül újra jelentkeztem az ELTE TÓFK  természetismeret szakára, ahova felvettek. Itt végre éreztem, hogy a helyemen vagyok, mindenről tanulhattam, amiről tanulni vágytam. Fantasztikus tanáraim voltak. Amikor tanítási   gyakorlatra mentem egy általános iskolába, sok pozitív visszajelzésben volt részem, a gyakorlatvezető tanárom például azzal bátorított, hogy őstehetség vagyok. 

Így lettél végül tanító néni? 

Még nem egészen, mert a főiskola végzése közben egyedül maradtam a kicsi lányommal és pénzt kellett keresnem, hogy eltartsam magunkat. Egy ideig festészettel kerestem a kenyerem, de a bevételi bizonytalanság miatt ezt nem tudtam folytatni, és amikor a lányom majdnem három éves lett, egy multinacionális céghez jelentkeztem, ahol kezdetben adminisztrátorként dolgoztam, majd szoftver fejlesztéssel, folyamatszervezéssel foglalkoztam. Mindezt úgy, hogy a felvételem napján még azt sem tudtam, hol kell a gépet bekapcsolni. Nagyon sokat kellett tanulnom, de élveztem a kihívást és a rengeteg tanulást, de közben a tanári pálya belülről még szólongatott. Amikor rendeződött a magánéletem és babát terveztünk a párommal, akkor már tudtam, hogy nem szeretnék visszamenni, hanem a tanári hivatásnak szeretnék esélyt adni.

És ez már a happy end?

Újabb kihívások találtak rám, mert ötven iskolába küldtem el a jelentkezésem, három helyről érkezett válasz és az is elutasítás volt. Teljes kétségbeesésemben egy magánóvodába jelentkeztem, hogy végre gyerekek közelében lehessek. Így lettem óvó néni, de továbbra is éreztem, hogy tanítani akarok. Már amikor a lányom elkezdett a Bárczi Géza Általános iskolába járni is azt éreztem, hogy az a hely hív engem. Amikor lehetőségem lett rá beadtam a pályázatomat egy 1 éves tanítói állásra, egy szülési szabadságát töltő kolleganő helyére. Nem volt könnyű dolgom, mert nehezen fogadták el a szülők és a gyerekek is, hogy egy új tanár nénit kaptak. Az a tanév végül úgy zárult, hogy a szülői összefogásnak köszönhetően teljesült a vágyam és kaptam egy tanítói státuszt, aminek már hat éve.

Révbe értél?

Volt egy pillanat, amikor ott álltam a tábla előtt és a meghatódottság érzése fogott el. Minden sejtemmel éreztem, hogy ki vagyok, hogy a helyemen vagyok és a tábla fele kellett fordulnom, mert a könnyeim csak úgy potyogni kezdtek. Azóta is meg van ez a boldogság érzés, azt mondhatom, hogy a gyerekek közé, az osztályba felüdülni járok. A kapuban leteszem a nehézségeket és amikor bemegyek, a gyerekek felvidítanak. Sokat jelent számomra az is, hogy az iskola támogatóan áll az újszerű szemléletmódokhoz.

Mit jelent az újszerű szemléletmód?

Világnézetemet, gondolkodásomat művészeti tanulmányaim jelentősen formálták és az itt szerzett inspirációim indítottak el azon az úton, ami a holisztikus tanítási módszerhez vezetett.  Tanulmányaim során felfedeztem az összefüggések, a szervezés, a rendszer és az együttműködés fontosságát, a személyiség erejét, amiket hivatásom főbb alappilléreinek tekintek. Mivel minden kisgyerek ösztönös, természetes kíváncsisággal jön a világra, véleményem szerint egy 21. századi pedagógus alapvető feladata ezt a kíváncsiságot megtartani, folyamatosan kiszolgálni és megfelelő irányba terelni, táplálni.

Nem hiszek tantárgyakban, osztályzatokban, büntetésben vagy 1 konkrét módszerben, nem hiszem, hogy csak egy út létezik. Azt gondolom, hogy kell lexikális tudás, de határozott elképzelésem van arról, hogy mit kellene kihagyni a tananyagból vagy másként tanítani.Igyekszem játékosan, mesékbe, beszélgetésbe csomagolva átadni a tanulni valót. 
Mondok egy példát: a gyerekeknek mondok egy általam kitalált mesét. A Napfényből lett cukorka például arról szól, hogy nyuszika elmegy az erdőbe és talál egy fát, amin cukorkák nőnek, amiből belakmározik. Amikor hazaér és nem kéri az ebédet, az Anyukája megszidja, hogy miért tömte tele a pocakját arról a fáról. Innen kezdődhet a beszélgetés a gyerekekkel, vajon tényleg van-e cukortermő fa? Amire természetesen rávágják, hogy olyan nincs, na, akkor én ezt megcáfolom és elkezdem magyarázni a fotoszintézis folyamatát. Ebben a mesében rengeteg lehetőség rejlik a fejlesztésre, kiinduló pontja a hallás utáni szövegértésnek, a szókincsbővítésnek, gazdagítja a fantáziát, fejleszti a környezetismereti kompetenciákat és persze készíthetünk egy festményt vagy rajzot is róla.

A rajzoláson pedig túlmutat az a művészeti szemlélet, ami egy sajátos látásmódot alakít ki a gyermekekben. Az egész világot egy olyan lencsén át szemléljük, ami a megfigyelésen, a lényeglátáson és a dolgok megértésén alapszik és arra nevel, hogy az összefüggéseken, rendszeren túl meglássuk környezetünkben a szépet, a harmóniát is.

Tehetséggondozással külön is elkezdtél foglalkozni az iskolában...

A tehetség fogalma összetett dolog. Eleinte a gyerekek esetében talán egy nagyon erős érdeklődést jelent. A kicsiknél ez kedv, a nagyoknál pedig gyakran erős tanulási vágy formájában jelenik meg. Nehéz korán meglátni az igazi tehetséget, hiszen a testükben zajló változások, fejlődések miatt nagyon sokat tud változni a személyiségük, képességeik és a teljesítményük is. Hitem szerint, mindenki tehetséges valamiben, de a kitartás talán egy olyan megnyilvánulása a tehetségnek, amire nem mindig figyelünk fel azonnal, pedig ebben nagyban különbözik a tehetség az átlagtól. Sok múlik az őket ért külső hatásokon is, pedagógusként az a feladatom, hogy bizalmi mikrokörnyezetet, alkotói hangulatot teremtsek, azért, hogy a gyerekek merjék magukat megmutatni, merjenek alkotni, hibázni és bármit megpróbálni.

És megpróbálnak?

A gyerekeket figyelni kell, és amihez ők kedvet éreznek, amiben ügyesek abban kell elkezdeni támogatni őket. Az én feladatom, hogy ezt megtegyem, és hogy megkínáljam őket minél több lehetőséggel. Nálunk egy ilyen lehetőség például a karácsonyi műsor. Amikor együtt írunk színdarabot, én megírom a darab vázát, amihez a gyerekek ötletelnek. Mindenki elmondja, hogy mi az, amit szívesen csinálna, mit szeretne vállalni és mennyit. Van, aki verset ír, más a dekorációért felel, pár mondatot mond, vagy hosszabb szerepet vállal. Történt olyan is, hogy valaki a természettudományért lelkesedett, ezért a történetet úgy alakítottuk, hogy ő ebben mutathassa meg a tudását. A gyerekekkel nagyon szoktuk élvezni a felkészülést és persze nagy sikerük van az előadással is.

Az alkotói, biztonságos légkört hogyan teremted meg?

Nem kenyerem az erőszak, humorral, „meleg pihéket” osztogatva érem el, amit szeretnék. Nem hiszek a büntetésben, az intőben, külső kontrollal egy gyereket csak rövidtávon lehet fegyelmezni és csak addig lesz „jó”, amíg engem lát. Belső értékeket kell építeni, önkontrollt, ami persze munkás és fárasztó tud lenni, mert ez állandó beszélgetést jelent a gyerekekkel. Érzelmileg hátra kell lépnem, és a kommunikáció segítségével problémájuk megoldása felé kell terelnem őket, ahogy egy jó coach teszi. Arra kell figyelni, hogy miben ügyes, meg kell dicsérni, ha jól csinál valamit és megnyugtatni, hogyha valami nem megy még, megértetni vele, hogy ez teljesen normális, hiszen gyerek még és azért jár iskolába, hogy megtanulja. Az osztályzás nekem egy gyötrelem, az osztályzatok mellé mindig százalékot is feltüntetek, mert abból jobban látszik, hogy mennyit fejlődött a gyerek, hiszen lehet, hogy hármas az osztályzata, de 50% volt és most 75% és ez a fejlődés a lényeg!

Te kitől kapsz „meleg pihét”?

Összetartó család vagyunk, sok törődést kapok a férjemtől, gyerekeimtől, testvéreimtől, apukámtól, barátaimtól és persze a gyerekektől az osztályban és nem utolsó sorban az innovatív szemléletű, elfogadó, fantasztikus kollégáimból is sok energiát merítek. Meggyőződésem, hogy a gyerekkorom, a múltam, ami nem mindig volt könnyű, nagyban befolyásolja, hogy ma az vagyok, aki, magánemberként és pedagógusként egyaránt, hogy nagyon fontossá vált számomra, hogy engem szeressenek és én is szerethessek. Hihetetlen boldoggá tesz az, amikor olyan gyerekekért tehetek, akiknek nem könnyű otthon. Többek között ezért sem mentem el magániskolába tanítani, mert rám itt van szükség.

A történetedet hallgatva, én azért sajnálom, hogy nem előbb lettél pedagógus...

A sok „tévútból” én egy lépést sem bánok, valószínű 22 évesen is volt bennem érzék a tanításhoz, de ezek nélkül a „vargabetűk” nélkül sem lennék az, aki ma vagyok. 

Ha valakinek nincs olyan szerencséje, hogy ilyen szuperképességű pedagógushoz kerül a gyermeke, mit tud tenni?

Nagyon fontos tud lenni a gyerek életében egy jó tanár, de szerintem ennél sokkal fontosabb a jó szülő, aki odafigyel a gyermekére. Aki minden este mesél neki, aki meghallgatja, amit mond a gyerek, aki biztonságot adó légkört teremt odabújásból, minőségi együttlétből és nem utolsó sorban, aki segíti pozitív törekvéseiben és nemet is mond a gyereknek, amikor arra van szükség.

Mit gondolsz arról, hogy a pedagógiai szemléleted ritkaság a közoktatásban?

Évek teltek el, amíg egy igazi holisztikus órát be mertem mutatni. Amikor ezt végre megtettem, a bemutató végén két számomra fontos kollégám, azzal a kérdéssel álltak fel és fordultak egymáshoz, hogy lehet, hogy ez a jövő? Én hiszem, hogy igen és a fertőzés erejében is hiszek! A vírus helyzet sajnos kellően szemléletessé tette a metaforámat, amit már jóval ezelőtt megfogalmaztam. Abban látom a felelősségem, hogy ez a szemlélet tovább terjedjen, ezért is vállalok el a témában előadásokat és készülőben van néhány meglepetés is az érdeklődők számára.

Makai - Boros Anikó 

festőművész, tanító