Zsuzsival még a Magyar Rádióból ismerjük egymást, ahol nagyon szerettem vele közösen műsorokat, interjúkat készíteni a Kölyökrádió című műsorba. Az élet egy időre elsodort minket egymás mellől, épp ezért volt számomra különösen lelkesítő ismét a közelében lenni, amikor új utakat keresve részt vettem az egyik Storycoaching csoportjában. Humora, kedves közvetlensége és természetessége többeknek a bestseller könyvéből -Állítsátok meg Terézanyut!- lehet ismerős. Beszélgetésünkből majd az is kiderül, hogy milyen új könyvön dolgozik mostanában.

Szerinted érdemes megkeresnünk a hivatásunk?

El sem tudom képzelni, hogy lehetne másként is élni, mélyen egyértek azzal, hogy találjuk meg a hivatásunkat. Olyasmit érdemes csinálnunk, amiben önazonosnak érezzük magunkat, ami örömet ad, mert az úgy kell, mint egy falat kenyér. Számomra az önmegvalósításra való törekvés olyan, mint a levegő, ha az nincs, az súlyos hiányt jelent és megbosszulja magát.

A te életedben mindig helye volt az önmegvalósításnak?

Szerintem én azon szerencsések közé tartozom, akik szinte soha nem is csináltak mást, bár azért ehhez hozzá kell tenni, hogy az esetemben, ez elég küzdelmes is tud lenni, leszámítva a kezdeti tíz évet, amikor a Magyar Rádióban dolgoztam. A Rádió biztonságot, infrastruktúrát és csapatot adott, amihez szabadon lehetett kapcsolódni. Sajnos amikor ezek az évek véget értek, nem találtam olyan rendszert, amihez a magasfokú szabadságigényemmel könnyedén tudtam volna csatlakozni. Sejtetettem, hogy máshogy ez nem fog menni és nem marad más, mint hogy magamnak kell létrehozni egy csapatot. Így született meg 2010-ben a Terézanyu Klub és pályázat (nyitott támogató, női közösség), ami a mai napig működik, és a Richter Aranyanyu Díj (segítő szakmában dolgozó nőknek szóló elismerés) ami 2011-2018ig tartott.

Neked mi a hivatásod? Mi az, amiben igazán jól érzed magad?

Az újságírás biztos a hivatásom volt, de most már nem az, mert keveset dolgozok újságíróként-bár most újra kezdtem írni a Nők Lapjának és ez sok örömet, inspirációt ad. Ami igazán fontos számomra, az a közösségépítés és missziók képviselése. A legtöbb örömet a Terézanyuság adja, abban tudok igazán lubickolni. 

Legszívesebben olyan dolgokat találok ki, amit együtt lehet csinálni, amihez kapcsolódni lehet. Amikor azt látom, hogy ez másokat inspirál, megmozdít az nekem is örömet okoz és velük együtt tudok lelkesedni. Nekem az jelenti a jó érzést, amikor örömet tudok adni az embereknek. A másik oldalon viszont hatalmas nyomásként élem meg, amikor ezeket a kezdeményezéseket menedzselni kell és főnökként kell helytállnom. Úgy tapasztaltam, ahol pénz van, ott nehéz a közös érdekek figyelemben tartása az egyéni érdekekkel szemben.

Az írás mindig jelen volt az életedben?

Nagyon szerettem olvasni, elmerülni egy más által teremtett világban. A Nagymamám volt, aki rendszeresen naplót írt és olvasott, ő mutatott példát számomra és ő volt a családban, aki értett és bátorított engem. Nyolc éves voltam, amikor egy piros műbőr borítású füzetben elkezdtem naplót írni. Igyekeztem megörökíteni, ami velem történik, gyakran írtam az időjárásról, az aktuális ebédről, vagy a kedvenc gesztenyepürémről, amit a miskolci Napsugár kávéházban ettem. Olyan húsz éves koromig írtam naplót, az első „regényem” pedig egy szerelmes történet volt, ami a tengerparton játszódott. 7. vagy 8. osztályos lehettem, amikor írtam, de mindezt nem úgy éltem meg, mint aki írói pályára készül, mert ennek semmi realitását nem éreztem, már csak azért sem, mert azt gondoltam, hogy az írok azok férfiak és/ vagy halottak. 

Amikor a Rádióban kezdtem dolgozni, a Reggeli csúcs egyik szerkesztője fedezte fel, hogy a jegyzet műfajában jó vagyok és érdemes rám számítani rövid publicisztikák írásában, felolvasásában.  Ez a műfaj gyorsan a műfajommá vált, sok elismerést kaptam kollegáktól, hallgatóktól egyaránt. 

Az első igazi könyvem, a Kábítószeretet, egy szociográfiái írás volt, ami drogfüggő fiatalokkal készült riportkötet volt.

Amikor vége lett a rádiós munkámnak, nagyon nehéz időszakot éltem meg, nem találtam a helyemet. A velem történteket - állás és párkeresés - kezdtem megírni, amit barátoknak küldtem el életjelként. Egyik barátnőm vetette fel, hogy ezzel érdemes komolyabban is foglalkoznom és ebből legyen egy könyv. Így született meg az Állítsátok meg Terézanyut! című művem, amely, ahogyan látszik is a fentiekből, egyáltalán nem volt egy tudatos – regényt fogok írni döntés.

Mit ad neked az írás?

Mindenkitől független azonnali sikerélményt, ha hosszabb ideig el tudok mélyülni egy írásban, az már nekem élvezet, ha pozitív visszajelzést is kapok az pedig hab a tortán.

Bármennyire is örömet ad az írás, számomra nagyon nehéz egyedül, elzártan az asztalom mellől alkotni. Nagyon szeretek társaságban lenni, csapattal dolgozni, ügyeket vinni, ugyanakkor nagyon fontos az írás adta buborék is. Legszívesebben vonaton, vagy autóban utazás közben szeretek írni, mert a térben való haladás oldja, a valamiből kimaradok frusztrációmat.

Ilyen buborékra lehet találni a Storycoaching csoportjaidban is...

Azt gondolom, hogy az írás egy önismereti utazás, és te magad vagy a valódi forrása az írásnak. Egy írás akkor jó, amikor az érzelmeidre hat, ehhez azonban a saját érzelmeidet kell megismerned, mert az általad megélt érzelmekből tudsz igazán meríteni. 

A Storycoaching foglalkozások arról szólnak hogyan lehet fejleszteni az írás mesterségbeli részét, mert van pár szabály, amit érdemes betartani és mindig lehet csiszolni az írásokon, de a legfontosabb, hogy elmond mit gondolsz, mit érzel a világról. A legnagyobb küzdelem legtöbbszőr a kishitűség, a saját magaddal való harc.

Mi várható egy Storycoaching folyamat végén?

Egyértelműen az, hogy elkezdesz hinni saját magadban, mert ez az alapja mindenek. Alkotó emberré válsz azáltal, hogy megmutatsz magadból valamit és elhiszed, hogy annak van értelme, hatása és közönsége is, ugyanis a Storycoaching csoportokban nagyon fontos, hogy kialakul egy támogató közösség, ami elfogad és inspirál is egyben.

Készülőben van most írásod?

13 éve a nagy lányom és pár évre rá a kisebbik lányom is megszületett, ahogy családanyává váltam gyökeresen megváltozott az életem, kevés alkotói szabadidőm maradt. Most arról kezdtem írni, mi marad magadból, amikor mindent odaadsz a családodnak, hogy mi történik azzal, akinek lételeme a szabadság, avagy hogyan lesz a kutyából szalonna. 

Szeretek olyan történeteket írni, amin sírni és nevetni is lehet egyszerre, az érzelmekkel szeretem az olvasókat megmozdítani, hogy képesek legyünk felülemelkedni önmagukon és ne akarjunk folyton külső elvárásoknak megfelelni. Ez számomra is egy állandó, fontos tanulnivaló.

Mit üzennél annak, aki épp naplóírásba kezd?

Hogy írjon, írjon, írjon és olvasson és mutassa meg annak, akit érdemesnek tart rá.

És a kislány naplóíró Zsuzsi mit üzenne, a felnőtt író Zsuzsinak?

Látod megmondtam, hogy mire viszed, úgyhogy ne fossál, hanem írjál!

Rácz Zsuzsa

Író