Ildi gyerekkorától szívén viseli a hátrányos helyzetben lévők sorsát és mindig kiáll azokért, akik támogatásra szorulnak. Pedagógusként, elsősorban a megújuló oktatásért tesz lépéseket, a ReSuli Alapítvány egyik megalapítójaként, és évekig volt a motorja a MARS magántanulói csoportnak, ami teret biztosított tanulási nehézségekkel küzdő diákoknak is. Ildivel beszélgetve magam is megtapasztaltam milyen felemelő érzés, amikor elvárások és megfelelés kényszer nélkül lehetek önmagam.
A pedagógiai érdeklődésed mikor kezdte megmutatni magát?
Határozottan emlékszem, hogy 10 évesen az volt a megfigyelésem, hogy az iskola rendkívül unalmas, mert nem történik semmi. Még a naplómba is feljegyeztem, hogy milyen király, hogy nincsenek jó tanáraink, mert így mintha egy mozit néznék, kívülről kezdtem megfigyelni, hogyan nem szabad tanítani. Mivel sokat nyüzsögtem, és zavartam az órát azzal, hogy előre mondtam a tananyagot a gimiben, gyakran küldtek ki a teremből, ilyenkor a folyosón, az öltöző szekrényben olvastam tovább az épp aktuális könyvemet. Mertem kifejezni, ha valami nem tetszett, mert sosem fogadtam el, hogyha valami úgy van, akkor annak úgy is kell lennie. Ugyanakkor jó tanuló voltam, és az általánosban az Anyukám is az iskolában dolgozott, ami némi védettséget jelentett számomra, így nehezen találtak rajtam fogást és nem bántottak.
Ezek szerint, akkor már 10 éves korod körül eldőlt, hogy pedagógiával szeretnél foglalkozni?
Eredetileg magyar tanár akartam lenni, már a gimnáziumot is ennek fényében választottam. Végül pár ponttal lemaradtam a magyar szakról, de ennek utólag örülök, mert akkor teljesen másként alakult volna az életem. Így tanítóképző főiskolát, drámapedagógiát, majd pedagógia szakot is végeztem az ELTE-n.
Szakemberként, hogyan látod, a bennünk lévő tehetséget hogyan lehet segíteni kibontakoztatni?
Fontos definiálni, hogy mit értünk tehetségen. A tehetségnek három összetevője van, az egyik a kiirthatatlan motiváció, a feladat tudat, a másik a kreativitás, ami például magába foglalja a rugalmasságot is, és végül valamilyen speciális, magas szintű képesség. Ennek a háromnak a jelenlétére van szükség, hogy valakiről azt mondjuk tehetséges. Ez nyilván nem mondható el mindenkiről, ellenben az már igen, hogy mindenkinek vannak erősségei és gyengeségei. A pedagógiára úgy érdemes gondolni, hogy az erősségeket támogatja, hogy azok mindenképpen fejlődjenek, de közben arra is törekszik, hogy a gyengeségeket is felhúzza. A gyengeségekkel is foglalkozni kell, mert elképzelhető, hogy azok nélkül, az erősségek sem tudnak kibontakozni. Például hiába vannak valakinek jó testi adottságai, ami jó sportolóvá teszi, ha nincs kitartása és szellemi ereje, hosszabb távon nem fog tudni eredményeket elérni.
Hogyan lehetünk jó pedagógusai a saját gyerekeinknek?
Ami a legfontosabb, hogy gyereket kell tanítani és nem tantárgyat. Egy mondatban összefoglalva pedig, keresni kell a gyerek optimumát, ami szorosan összefügg az értékelésével. Az optimumát onnan lehet tudni, hogy hol tesz erőfeszítést. Például, ha tegnap egy összeadást sem tudott megcsinálni, ma viszont egyet megcsinált, akkor az bravó. Nem azt kell nézni, hogy máshoz képest mennyit csinált, hanem hogy magához képest mennyit haladt, és növekedett, így azt tanulja meg, hogy az erőfeszítését díjazza a környezete, de ami a legfontosabb, hogy számára ez sikerélményt jelent.
Az értékelés fejlesztésére volt egy játékunk a Mars tanulócsoportban. Fagyöngyöket, ahogy mi hívtuk, „mannákat” lehetett kapni minden egyes erőfeszítésért, amiért úgy érezted, hogy megérdemled. Kezdetben volt, aki úgy gondolta, hogy neki mindenért jár, mások pedig szerénykedtek és elutasították, még ha meg is érdemelték volna, de idővel beállt az egyensúly és a reális önértékelés. A gyöngyöket folyamatosan egy hosszú madzagra fűztük, ami a közös tudásunkat, erőfeszítéseinket szimbolizálta, félév végén pedig egyenlő hosszúságú nyakláncokat készítettünk belőlük. Ami nagyon érdekes volt, hogy a következő félévben már nem akarták folytatni, ezt a játékot, mert már megtanulták hogyan működik az önértékelés.
Többek közt azt hallom abból, amit mondasz, hogy a fejlődés, a haladás, ami pozitívan van értékelve. Ugyanakkor a természetben is van tél, amikor nem történik semmi.
Egyáltalán nem vagyok annak a híve, hogy folyamatosan bizonygatni kelljen, hogy akkor érek valamit, ha látszódó produktumot tudok felmutatni, amit az elismerés vágya motivál. Az csak egy illúzió, ha valami olyasmihez akarunk igazodni, ami nincs is, és félve éljük le az életünket, csak hogy ne ítéljenek meg minket.
Összehasonlíthatatlanok a kiinduló pontok, a fejlődések, ezért nem kell mindig előre lépni és azon dolgozni, hogy eggyel jobbak legyünk. Nyilván nem azt mondom, hogy mindenki üljön le egy székre és ne csináljon semmit, de ha nincs meg az, amit valaki szívesen csinál, akkor minden más csak pótcselekvés és megfelelési kényszer.
Mi az, amit te szívesen csinálsz és a küldetésednek tartasz?
Ha a küldetés alatt azt értjük, hogy akkor is csinálom, ha senki sem mondja, mert egyszerűen nem tudom nem csinálni, akkor az a szolidaritás. Számomra ösztönösen adta magát, hogy a gyengéknek kell segítenem, már az iskolában sem bírtam elviselni, amikor bántották, aki valamiben különbözött. Mivel nagypofájú gyerek voltam, mindig a szárnyaim alá vettem, akit meg kellett védeni és ezért egész komoly konfliktusokat felvállaltam, akár tanárokkal szemben is.
Azóta is azokon a társadalmi csoportokon igyekszem segíteni, akik valamilyen oknál fogva hátrányos helyzetben vannak a többiekhez képest. Igyekszem azokat emelni és abban lenni, ami támogatandó. Azt gondolom, hogy akkor tud fennmaradni az emberiség, értékelhető formában, ha az emberek képesek összefogni, ezért tartom fontosnak a kis közösségek visszaállítását, ahol ez könnyebben meg tud valósulni. Erre vannak is kezdeményezéseim, és azt látom, hogy ez nem is olyan nehéz, csak a szándék kell, hogy összefogjunk a mellettünk levőkkel.
A másik kulcsszó számomra az önkéntesség, amibe rengeteg dolog fér bele.
Tudsz egy személyes példát mondani a szolidaritással kapcsolatban?
Nemrég történt, hogy egy lakókocsival egy fiatal család érkezett az utcánkba. Arra lettünk figyelmesek, hogy órák óta sír a kisbaba, megszólítottam az anyukát, hogy minden rendben van -e. Kiderült egyedül maradt a két kisgyerekkel, mert az apukának megsérült a lába, amiért kórházba került. Mi azonnal segítettünk neki, felcipeltük a csomagokat, játszottunk a kislánnyal, amíg ő elrendezte a felhalmozódott tennivalókat. Számomra az a természetes, hogy a mellettem lévőnek segítek és azt adom, ami számomra a legegyszerűbben adható.
Melyik aktuális szerelem projektedet emelnéd ki?
Elnyertünk egy Erasmus+ plusz ösztöndíjat, ami egy nemzetközi projekt. Lengyel, román és litván partnerekkel fogunk egy modell programot kidolgozni, amely más országok számára is átvehető, a lényeg, hogy lokális mentorprogramok jöjjenek létre, ahol az egymáshoz közel élők ismerik egymás problémáit és tudnak egymásnak támaszt adni.
Ami még nagyon érdekel, hogyan lehet biztosítani minél több gyereknek minőségi oktatást, ezért hoztuk létre a ReSuli Alapítványt, ami a megújuló oktatásért tevékenykedik.
A szerencsések közé tartozol, mert könnyen megtalálod azt, amit igazán szeretsz csinálni?
Nekem mindig volt olyan dolog az életemben, ami tetszett és foglalkoztatott, mindig pörög a fejemben valami, ami adja az irányt és a fókuszt. Világéletemben arra mentem, ami érdekelt a pedagógia mentén sok terület adta magát, pl a pszichológia, drámapedagógia, mediáció, Gordon-tréning, stb. Ezek egymásból következtek, mert ha nem tudtam hogyan kell valamit csinálni, akkor mentem és megtanultam és sosem a külső elvárás, nyomás hatására cselekedtem.
Ebben a kíváncsiságot látom a vezérvonalnak...
A környezet előszeretettel megmondja, mit kellene csinálnunk. Inkább hagyjuk, hogy a kíváncsiságunk vezessen és ne a környezet elvárásai, mert azok a felnőttek vannak jól, akikben ott a kíváncsiság és megengedik maguknak, hogy azzal foglalkozzanak, ami érdekli őket.
Lehet akár fél évig szőlőmetszést tanulni, aztán nemezeléssel foglalkozni, a lényeg megengedi magunknak, hogy kipróbáljunk dolgokat és váltsunk az érdeklődésünk szerint. Nem azt tartom a fontosnak, hogy egy dolog legyen, ami mellett lehorgonyzunk és lehet majd világszínvonalúak leszünk benne 15 év múlva. Amikor az életünk olyan projektekből áll össze, ami érdekel minket és szeretünk csinálni, akkor az egy boldog élet.
Ezt a szemléletet már a gyerekeknél is érdemes szem előtt tartani...
A gyerekeknél fontos elismerni azt, amiben ügyesek, támogatni őket az erősségeikben, megengedni nekik, hogy döntsenek, hogy mi fontos számukra és hagyni őket, még ha nekünk nem is tetszik a választásuk. Ugyanakkor mindenféle erőszak nélkül folyamatosan felkínálhatjuk, azt is, ami szerintünk fontos. A saját gyerekeimnél is azt figyelem, hogy mi érdekli őket, mit csinálnak szívesen maguktól. Amikor a tűzoltóság, akkor mindent csinálunk, ami ezzel kapcsolatos, amikor meg a rendőrség, akkor jönnek a rendőrös programok.
Rózsa Ildikó
drámapedagógus
ReSuli – a Megújuló Oktatásért Alapítvány