„Mi leszek, ha nagy leszek?” címmel sorozat indul, amiben ti mesélitek el útkeresésetek történetét. Elsőként Edina írása debütál, akinek sokszínűsége, végtelen energiája, bátorsága számomra lenyűgöző. Történetét olvasva csak ámulok, hogy egy embernek az életébe, hogyan fér bele ennyire sokféle út.
„Mi leszel, ha nagy leszel?” -hangzik el a kérdés, már általában óvodás korban, s jó eséllyel a kérdező, jobbára mosolygó felnőtt választ is kap rá a gyerektől: buszvezető! tűzoltó! rendőr! anya! tanító! Persze, vízvezetékszerelő senki nem szeretne lenni. Mindig csodálkoztam, már gyerekként is, hogy ez a többieknek könnyen megy. Én nem tudtam, mi akarok lenni, az autószerelő meg a tanító ugyanúgy játszott, igazából minden akartam lenni és konkrétan semmi sem. Ez azóta nem is változott sokat.
Amikor specializálódni kellett a nyolcosztályos gimiben, két tárgyat kellett volna választani, én felvettem történelem, matek és kémia fakultációt, aztán valahogy megoldottam, hogy bejárjak. Közben jártam fizika szakkörre, programozni tanultam, és a két nyelv mellé 16 évesen felvettem egy harmadikat is. Fakultációk ide vagy oda, az irodalmat is imádtam, de mindent nem lehet, az ember ideje véges, ezért hobbiból olvastam, nagyon sokat, jobbára alvás helyett. Amikor eljött az egyetemi jelentkezés időszaka, a három helyre három különböző szakot és két különböző város egyetemeit jelöltem meg. Természetesen maximum pontszámos központival vettek fel, az első helyre, a Corvinus Egyetem nemzetközi tanulmányok szakára, ami persze nekem nem volt elég. Diákként is dolgoztam, igazából amikortól engedték, végig dolgoztam a nyarakat. Például próbálkoztam műanyaggyárban, füldugóval, zajban, nagyon melegben. Ez volt az, amit egy napig bírtam. Másnap azt mondtam, nem megyek. Van, ami nem megy nekem sem, szenzorosan érzékeny vagyok, nem nekem való. Egy nyáron csomagoltam nyomtatókat a Flextronicsnál, HP nyomtatókat, fent, aztán szalagra bocsájtva. Nincs gondom a monotonitással, ha jó a csapat, bár a kreativitás azért kiemelkedően fontos. Ha pedig lehet szabadban tölteni az időt, az a legjobb. Így, még 14-15 évesen két nyarat dolgoztam kertészetben, ahová legtöbbször bicikivel mentem ki. 22 évesen egy nyarat Angliában, a newquay-i McDonaldsban dolgoztam, a csodás Cornwallt szabadnapokon körbe utazva. A következő nyáron pedig úszómester voltam a szombathelyi Tófürdőn. Megpróbáltam tehát belekóstolni mindenbe, amibe lehetett. Egyetem mellett harmadévtől alkalmazottként dolgozni kezdtem, az AstraZenecánál, klinikai vizsgálati adatellenőrzőként, közben – a 8 órás törökbálinti munka mellett - áthallgattam a közgazdaságtudományi karra, felvettem az összes számvitelt érintő tárgyat is, és végül kérvénnyel a másik karról alkalmazott statisztika mellékszakirányt választottam. Tanítottam is, szintén az egyetem 3. évében kezdtem ezt, aztán hat éven át folytattam: levelezős hallgatóim voltak a Zsigmond Király Főiskolán és az IBS-en, és demonstrátorként tartottam órákat a Corvinuson is. Mondhatnánk, hogy azért ez egy diáknak már elég. Nekem nem volt az. Beléptem diákszervezetbe is, a Magyar Közgazdasági Társaság egyetemi szervezetébe, ahol előbb tag, majd pénzügy szekcióvezető, aztán elnök lettem. Rendezvényszervezésben, konfliktuskezelésben, csapatvezetésben sok tapasztalatot gyűjtöttem. Közben fél év Erasmusos lengyelországi, wroclawi kaland után, melyet egy katowicei lengyel nyelvtanfolyam is megelőzött, hazatérve folytattam a munkát és lediplomáztam: okleveles nemzetközi kapcsolatok szakértő lettem, Európai Unió főszakirányon, és alkalmazott statisztika mellékszakirányon.
A diploma után egyből átvettek klinikai adatkezelőből biostatisztikus munkakörbe. Maradtam a klinikai kutatás területén. Vagyis, a fő munkahelyem maradt ott. Közben önkénteskedtem, olyan munkákat végezve, amiben jó vagyok: roma gyerekeket készítettem fel, hogy bejuthassanak középiskolába, elvégeztem az öko-kör csoportvezető képzést, rendezvényeket és adománygyűjtést szerveztem a Szívesség Közösségben. Tanultam idegenvezetőnek is, de végül ott nem vizsgáztam le, így nem kaptam képesítést. Aztán előléptettek, részlegvezető lettem.
Majd jöttek a gyerekeim. Ekkor újra terveztem. Az első baba születése után egy évvel visszamentem dolgozni. Közben megalapítottuk társaimmal az Anyahajó Anyaközpontot, aminek egyik első alelnöke voltam. Programokat vezettem, pályázatokat írtam, szerveztem itt is. A második szülésem után nem szerettem volna ilyen korán visszatérni a statisztikához. Így a fél éves gyerekkel együtt elvégeztem egy babahordozási tanácsadó képzést, és lett egy babahordozási tanácsadó vállalkozásom, babahordozó webshoppal: a Hurcicucc. Közben dolgozni is visszamentem, immár statisztikai programozóként (a biostatisztikusnak ahhoz is kell érteni), de aztán a minimális specializálódás után egy év elteltével visszaváltottam a biostatisztikára. Az önkénteskedés megmaradt: civil aktivizmus a StadiOFF csoportban, a Segítők egyesületnél, a Budapest Pride-nál, moderátorkodás a Kilencben az élet Facebook csoportban, hobbi rádiózás a Rádió9-nél, hobbi írás a blogon. Beléptem pártba, ugyanis a politika is érdekel. Amikor és amihez tudok, kapcsolódok. Közben a webshop megszűnt, már tanácsadni sem megyek.
Itt vagyok 35 évesen, és azt tudom, hogy mit nem szeretnék vagy nem fogok már csinálni. Nem tudtam elmenni PhD-zni, akkor vettek fel, amikor pont várandós lettem, két gyerek mellett pedig külföldön nem kezdek már bele. A biostatisztikában nekem a tudományos része a vonzó, így rájöttem és tudom, hogy ezt már nem szeretném igazán csinálni. Olyannyira, hogy most tényleg teljesen kiégtem. Pár hétig nem is tudtam dolgozni. Volt olyan munkanap, hogy a gépbe se léptem be. Nem vagyok rá büszke. A pénz engem sehogy sem motivál, az motivál, ha segíthetek, ha előre mozdítok, ha úgy érzem, van értelme és egy kis hatása is annak, amit teszek.
És akkor mit csináljak? Bármit, gondoltam magamban, hiszen olyan sokoldalú vagyok, hogy az már gömb. Kiírtam egy viccesnek szánt Facebook bejegyzést a barátaimnak, hogy a polihisztor elveszett, kérdés, mi legyek, ha nagy leszek. Jöttek vicces és komoly válaszok is, mind egybecseng azzal, amit amúgy valahol mélyen szeretnék. Valamiért itt vagyunk, hogy van valami küldetésünk, aztán néha elfelejtjük. Mindenki keresi azt a bizonyos szent grált. Én biztosan nem tudok és nem is szeretnék egy dolgot csinálni, erre rájöttem, de van egy közös irány, a segítés. A világ segítése, jobbítása leginkább, de ezt csak embereken keresztül lehet igazán megtenni. Lehetnék terapeuta, lehetnék mediátor vagy coach, de lehetnék – ahogy a barátok mondják – városállam-vezető is. Valaki, aki többekkel közösen új társadalmi szerződést alkot, akár. Aki többekkel közösen berendez egy falut, ahol van fogadó, kocsma, ahol lehet színvonalas előadásokat tartani, de leginkább hosszú vagy kerek asztalokhoz leülni. Ahol mindenkinek van egy jó szava a másikhoz. Ahol van kert is, van közös konyha, és igen, lehet mediálni is. Ahol lehet írni, szakcikket vagy irodalmit, ahonnan lehet publikálni is. Ahol van könyvtár, gyereksarokkal. Még babahordozási tanácsadást is lehet tartani. Ez egy szép álomnak tűnik, a közösséggel főleg, nekem amúgy is van ilyesmire igényem, a kis család valahogy kevésbé komfortos. Úgyhogy teszek érte. Elmegyek olyan képzésekre, amik érdekelnek, ha sikerül, tanulok közösségfejlesztést, mediációt, na meg terápiás módszert. Emellett, egyelőre, szabadúszó biostatisztikus leszek. Van is egy új szerződésem. Elkezdtem. Készül a honlapom, a nembináris polihisztor néven fut. Szabadon úszok. Újra terveztem, ez az új irányom, és hiába tűnik lehetetlennek, amire a gyerekek felnőnek, megpróbálunk falut építeni. Egy falut, ami egy kicsit sziget is. Sziget, de nem elszigetelt, hanem befogadó. Azt hiszem, addig van bajban az ember, amíg csak azt tudja, mit nem szeretne. Ha már megvan az irány, akkor pedig bármit meg tudunk csinálni. Legalábbis azt tartom, hogy én biztosan. És remélem lesztek elegen, akik csatlakoztok. Mi leszek, ha nagy leszek? Választani nem tudok, mégis megvan! Már most vagyok: egy elvesztett és megtalált polihisztor.
Saját történetét lejegyezte:
Singer Eddie